Női művészek vagy nőművészek?

Bár a művészettörténet kétségkívül sokkal több férfi alkotót tart számon, mint nőt, sok fantasztikus hölgy lépett képzőművészeti pályára az idők során, akik amellett, hogy nagyszerű életművet alkottak, állhatatosságukkal, tehetségükkel és kitartásukkal legtöbbször szembe kellett, hogy menjenek az alapvetően férfi-uralta közeggel is. A reneszánszban gyakorlatilag elképzelhetetlen volt, hogy festőművész legyen egy nő – hacsak nem volt az édesapja vagy a férje az -, de még a múlt században is komoly nehézségekkel nézett szembe, ha a szabad ég alatt szeretett volna alkotni tanárával, ugyanis idegen férfival nem mutatkozhatott. Előfordult, hogy egy-egy nő alkotása a híres férfi rokon neve alatt vált ismertté, de még a modern korban is gyakran hátrányos megkülönböztetésben részesültek a festőiskolákban tanuló leányok, például nem alkothattak élő modell után. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy bizonyos témák, amelyek egy férfi számára teljesen természetesnek számítottak, nőknek szigorúan tiltott terület volt és az elfogadott tematikák kimerültek a csendéletekben és a portrékban.

Hogyan dolgozta fel a 17. században élt Artemisia Gentileschi az alkotás segítségével élete fő tragédiáját? Hogyan lett az amerikai Mary Cassatt a legnagyobb impresszionista festők, Degas, Sisley, Monet és Renoir közvetlen kollégája és barátja? Miért festett szinte megszállottan napi 10-12 órát Tamara de Lempicka és miért ő Madonna kedvenc festője? Hogyan kapcsolódott össze Frida Kahlo impulzív, szenvedélyes és sokszor testi-lelki szenvedéssel teli élete az alkotásaival? Miért választotta Georgia O’Keeffe New York helyett az új-mexikói sivatagot és lett a világ legdrágábban elkelt, nő által alkotott mű büszke tulajdonosa? S hogyan is hagyhatnánk ki a sorból az egyik legmegosztóbb, de kétségkívül a legfontosabb kortárs performansz művésznőt, Marina Abramovićot, aki a saját testét használja munka közben közvetítőként és médiumként?